Első találkozás

El kellett rejtőznöm. Sosem lehet tudni, hogy mikor néznek lehetséges céltáblának és állítanak meg, mert egy jó ideje nem láttak. Tudom, hogy képesek lennének a kifaggatásra és ártó kémnek gondolva magyarázkodhatnék, de igazából úgysem lenne kinek. Elhallgattatnának még mielőtt kimondhatnám a nevem és a céltalan szándékaimat. Erény angyal vagyok, nem harcos. Sose a harcról voltam híres, ha szólítottak is inkább hagytam, hogy még többször és többször tegyék ezt meg, míg végül bele nem untak, hogy nincs válasz. Persze, hogy nincs válasz. Ha valamit csak kívülálló szemlélőként próbálsz megvizsgálni és úgy látod mindenkinek meg van a nyomos oka a saját igaza mellett állni és mindegyiket jónak látod… Na akkor vannak bajok. Próbáltam és mai napig próbálok pártatlan lenni. Hogy ez bajt jelentene? Persze, hogy azt. A hallgatás is valaminek a beleegyezését jelenti, csak még senki sem jött rá, hogy vajon mibe. Már nem áltatom magam reményekkel, pedig lehet, hogyha azt tenném nem jutna idő a felemésztő önsanyargatásra. Csak túl kellene lépnem azon, hogy ez van és kész, az élet megy tovább csak nem úgy ahogyan azt mi is szeretnénk. Mert ugye nem így szeretnénk élni az életünket? Örökké tartó haragban lenni a „testvéreinkkel” és közben reménytelenül hinni, hogy nem mi voltunk a hibásak, hanem a másik? Hogy bizony ez vagy az tehet arról, amiért ebben a helyzetben vagyunk, ezért vesznie kell? Ugye, nem akarunk továbbra is így élni?
Hiányzik az összes barátom és a régi önmagam, akinek nem voltak érzései, aki nem tanulta meg mit jelent együttérezni, aki nem sajnált senkit, aki tisztában volt azzal, hogy mit kell tennie, aki időt adott az ellenségeinket, hogy még több oka legyen fellépni ellenük. Most már nem köpök bele annyira a levesébe, nem rontom el az evési szokásait se, nem hozok savanyú örömöt az arcára. Komolyan hiányozni kezdett, hogy manapság egyre ritkábban és ritkábban figyelek Rá. Csak, hagyni próbálom, hogy „éljen”, növekedjen az éhsége… Valójában Tőle is szabadulni akartam. Túlságosan beférkőzött a gondolataimba… A régi szép idők, egymás kioktatása és ugyanazoknak a hibáknak az elkövetése, amiből semmit sem tanultam, mert hittem valamilyen oknál fogva, hogy egyszer elmúlik az éhsége. De nem fog. Ha a kisujjad nyújtod neki, ő biztosan elveszi az egész karod.
Amíg Atyánk velünk volt, mindig meg tudtam bocsátani neki és magamnak is, amiért a lehetetlenben reménykedtem. Most nem megy. Nincs aki hátba veregessen és azt mondja, hogy én megpróbáltam, mert most teljesen magamra vagyok utalva. Talán egy kis nyugalomért merészkedtem be ide, ahol egy kicsivel kerülhetek közelebb az otthon édes nyugalmával, még akkor is ha ez maga volt a földi pokol.
Miután becsuktam magam mögött az ajtót, kizárva ezzel a rossz gondolataimat és kerültem beljebb az épület belsejébe vettem észre, hogy nem vagyok egyedül. Eddig figyelmen kívül hagytam mindent és mindenkit, ebben elég nagy tehetségem van az elmúlt időben. Most már nem volt menekvés. Nem fordulhattam vissza, nem is akartam visszafordulni, előre tartottam. Ha észreveszik, hogy itt vagyok, az sem baj. De vajon… tényleg, ki vagyok? Határozott léptekkel közelítek felé, de a háta mögötti padnál megállok és nem megyek tovább, inkább ott foglalók helyet. Könnyebb így, nem akarom megzavarni a fohászkodásában.
– Sabrael vagyok, nem ellenség. – nem ellenség, de valójában nem is barát ha azt vesszük mennyire más az a hely ahonnan jövök.
– Kérlek ne sikítsd el magad segítségért, nem akarom, hogy tudják itt vagyok. Nem szeretek magyarázkodni. – savanyúan elhúzom a számat, amit ő szerencsére nem láthat, mert háttal ül nekem.  

•• Words: Meg se merem számolni olyan kevés   •• Music: [Only admins are allowed to see this link] •• Note: Remélem tetszik   [Only admins are allowed to see this link] ••

Miért éreztem azt, hogy ide kell jönnöm? Kell ok arra, hogy templomba jöjjek? Nem. Persze, hogy nem. Angyal vagyok. Azon lepődnék meg, ha nem keresném fel ezeket a helyeket. Ha elfordulnék teljesen a világtól. De vajon mikor van a világnak szüksége rám, ha nem most, ezekben a helyzetekben? Csak egyetlen egy jelet akartam. Hogy legyen mire rá fogni a visszatérést a társaim közé. Mert eddig milyen életet éltem, ha nem a bujdosókét és némákét? Amíg azt gondoltam, hogy mindenki ezt érdemli, hogy jobb ez így, nagyon céltalan voltam. Igen, céltalan és csak úgy voltam. Talán bátorságra volt szükségem, még több hittre és persze reményre ebben a hatalmas reménytelenségben, amiből úgy látszik nincs kiút egykönnyen. Hiányzik az otthonom, noha rengeteg emlék köt az emberek világához, mindig éreztem, hogy nem illek ide. Talán ezért is menekültem a kötelességek elől, a hívások elől, a barátaim, az ellenségeim elől, még a saját fiam elől is, csak mert egy érzéketlen tuskó voltam, olyan tüskékkel tele, amit nehéz kipiszkálni ha egyszer a bőrbe férkőzik. Régen nem volt semmi sem ennyire komplikált, tisztábban láttam a megoldásokat és mindig zsigerből tudtam, hogy mit kell tennem. Talán azért, mert nem gondolkodtam ennyit rajta. Nem érdekelt, hogy kit sértek meg azzal amit teszek, mert tudtam, hogy csak a feladatomat végzem. Azt amiért születtem.
De most valamiért mégis itt vagyok és ha válaszokra nem is, csak egy kis megnyugvásra vágyok, hogy amiket tettem azt helyesen tettem, még akkor is ha olyan következményei lettek, amiket nem vállalok fel vagy nem nézek szembe velük.
Itt sétálni olyan volt, mintha a tűzzel játszanék, hogy esetleg olyannal találkozom itt akinek már nagyon zavarom a csőrét és épp adódik az alkalom, törleszteni.
– Üdv, bocsáss meg csak… – semmi kifogás, olyan sok mindennel folytathatnám, de nem fogom. Inkább leültem. De amikor hellyel kínált maga mellett, felálltam a helyemről és úgy döntöttem mellé ülök.
– Köszönöm. Nem zavarni akarlak vagy ilyesmi, csupán ez az egyetlen hely ami már nem hemzseg annyira a kíváncsi szemektől. – ahol nem néznek annyira kémnek, vagy barátnak, az csak ezen a helyen lehet, ebben a templomban. Ha esetleg egy épület tetején ücsörögnék az már más lenne, de így…
– Kíváncsi vagyok, hogy vajon az orgona még működik-e. Olyan időtállónak tűnik. Porosnak, de kíváncsi vagyok hogyan szólhat még ennyi idő után is. – nem reménykedtem abban, hogy az a zene felhallatszana a Mennybe, de annyi biztos, hogyha nem fogna vissza a csendben maradási kényszer, akkor minden bizonnyal felrepülnék és tönkre tenném a csendet.   

•• Words: Meg se merem számolni olyan kevés   •• Music: [Only admins are allowed to see this link] •• Note: Remélem tetszik   [Only admins are allowed to see this link] ••

Amint sikerült biztonságban tudni magamat, megnyugodtam. Nem tartottam attól, hogy elkaphatnak és kérdőre vonhatnak, hogy mégis mit keresek itt, most pont most. Amikor meg arról is megbizonyosodtam, hogy a mellettem lévő angyal valamilyen oknál fogva nem lát, egyre biztosabb lettem benne, hogy ő nem fog beárulni, mert még teljes leírást sem tud adni rólam. Persze sajnáltam, hogy szegény így él valamiért. Elhúztam a számat. Nem tudtam mit mondjak. Meg akartam kérdezni tőle, hogy vajon mi történhetett, de minden bizonnyal olyan sebet téptem volna fel vele, amiből nem lett volna köszönete és amit nem szívesen osztana meg velem. Amúgy is egy idegen lehetek a számára. Mindenki biztosan ugyanezt kérdezi tőle, faggatja őt és szánakozik rajta. Nem akarom, hogy ezt érezze. Ezért se sóhajtok fel sajnálkozva, ezért sem akarom megérinteni a szeme fényének helyét. Vajon milyen színű szeme lenne, ha épp nem ez a feketeség lett volna ott? Nem faggatom, hagyom, hogy elmondja magától majd ha szeretné, amikor elérkezettnek érzi az idejét. Talán jobb lesz ez így, kényelmesebben fogja érezni magát mellettem. Talán.
– Igen. Van orgona. Biztosan nagyon sokat játszottak annak idején rajta a Mi Urunkat dicsőítve. – amit biztosan szívesen hallgathatott az Atyánk, mert hozzá intézték, neki szólt, őérte volt. Ez most persze más.
Figyelem ahogy a kezével kutat utánam, nem nevetem el magam, nem játszom vele, inkább segítek neki, megfogom a kezét. Hadd legyek én egy biztos pont most neki. Nem akarom, hogy aggódjon. Hogy féljen.
– Odaviszlek. Gyere! – felpattanok a padról és óvatosan kivezetem őt is innen. Megvárom amíg ő is feláll és kilép a padoktól. Talán nehezére esik. Talán félni fog, hogy elhagyja a biztonságot nyújtó padokat. De itt vagyok mellette.
– Ne aggódj. Itt vagyok. – megértem, hogy fél, hogy azt hiszi pofán csaphat, de tudok vigyázni magamra. Nekem szerencsénkre még megvannak a szemeim, kikerülhetem a lehetséges öklösét, bármit.
Mivel itt teljesen biztonságos kiengedem a szárnyaimat, hogy felvehessem őt a karjaimba, ha sikerül kijönnie a padból. Tudom, hogy el kellene mondanom neki, hogy most mit fogok tenni. Hogy ne ijedjen meg. De szeretek a meglepetés erejével élni. Valószínűleg nem fog annyira megijedni.
– Kiderítjük, hogy tudok-e játszani rajta valamit, vagy sem. Gyere bátrán, felveszlek és odaviszlek. – jó muszáj volt elmondanom, nem akartam, hogy tényleg megijedjen és elkezdjen kapálózni ha esetleg azt érzi, hogy felkapom és felszállok vele az orgonához. Tehát ha mindketten felkészültünk, ha ő nem fél már annyira, hogy megüt vagy ilyesmi, akkor felveszem és az orgonához repülök vele. Nem akarok odabotorkázni, ennyi az egész.  
  

•• Words: Meg se merem számolni olyan kevés   •• Music: [Only admins are allowed to see this link] •• Note: Remélem tetszik   [Only admins are allowed to see this link] ••

Az egymásba vetett bizalom. Ez volt az amit olyan nagyon, de nagyon régen tapasztaltam meg ismeretlen ismerősök körében. Valójában nagyon vágytam a testvéreim társaságára, az Atyánk hangjára, a biztató és lelkes jóságra ami körülvett, a Beelzebub-bal vívott lassító és agyafúrt vitáinkra, annál kevésbé. Ha visszamehetnék az időben, biztosan mindent másképpen tennék, nem hagynám őt úgy elkanászosodni és valószínűleg kellő mértékletességet erőltetnék rá, valahogyan. Amire akkor se tudtam a megoldást, ha nagyon kerestem, most meg már egyáltalán nem akarok megoldást keresni arra a problémára. Mert hagyom őt is, élni… Már ha az ő életstílusát tényleg lehet életnek nevezni. De most nem ő volt a legnagyobb gondom, hanem ez az orgona. Eltökélt szándékom megszólaltatni kerül amibe kerül. Ha fals hangot ad ki, hát istenem, addig nyomkodom azokat a billentyűket amíg valami értelmes ki nem hallatszik belőlük.
Szeretem a zenét, hallgatni; táncolni rá annál kevésbé, mert nem az a lényeg, hogy én ugrándozzak rajta önfeledten, hanem a lényem teljes egésze megnyugodjon tőle, szeresse azt ami éppen szól úgymond. Nem akartam semmi rosszat, tényleg. Csak megnyugtatni, hogy minden rendben van legalábbis itt ebben a pillanatban, körülöttünk, hogy a világon valójában milyen káosz uralkodik, az most nem volt fontos, mert be akartam bizonyítani neki és magamnak is, hogy a nyugalom ott van, ahol mi, önmagunkban kell elsősorban keresnünk.
Segíthetek neki, tudom, hogy ezt kell tennem, hogy ehhez értek, hogy ezért lettem teremtve, hogy igazából van élet a látszólagos megsemmisülés után is, mert a világ haldoklik és ezt mi sem bizonyítja jobban, hogy mi is itt vagyunk, olyanok között akikről nehéz eldönteni, hogy a barátaink vagy az ellenségeink. Senki sem fekete vagy fehér, rengeteg szürke alak van rengeteg álszent vesz mindenkit körül, és ez talán bántó lehet, de ez az igazság.
– Ne haragudj amiért udvariatlan vagyok és tudatlan, de mi a neved? – csak azért kérdezem, hogy majd szólni tudjak hozzá, nem csak kimondott szavakkal, hanem a belső hanggal is, amit csak mi angyalok érthetünk, hallgatunk meg és rajtunk kívül nem sokan.
Amikor rám bízta magát, úgy éreztem magam, mint egy nagy testvér, aki vigyáz a kisebbre, de valószínűleg ő idősebb lehetett nálam vagy ki tudja. Az angyalok között már nem szoktam keresni az okot, hogy ki az idősebb és miért, mert egyformák voltak mind, még a hozzám hasonló kisebb nagyobb vétkesek is.
– Rendben, lássunk csak neki. – nem kellett hozzá kotta, ami kísérhetne, ami a segítségemre lehetne ha elakadnék, ami menedéket nyújthatna. Amíg ő az orgona többi részét próbálta kitapogatni, esetleg elképzelni, hogy milyen lehetett, addig én helyet foglalok, talpam alatt lévő billentyűkre pillantok, remélhetőleg működnek, majd a billentyűzetre. Le is nyomok egyet hosszasan, ahogy az a választott [Only admins are allowed to see this link] is benne van s, ha működik, akkor folytatom tovább. Nem húzom vissza a szárnyaimat, pedig talán ez lenne a leghelyesebb, most mégsem féltem őket annyira.
– Ha szeretnél leülhetsz mellém vagy megkapaszkodhatsz a szárnyaimban. – javasolom, bár nem tudom mennyire fog ez segíteni, ha elfogja őt az öröm az orgonaszó hallatán. Na nem baj, én megpróbáltam.  
 

•• Words: Meg se merem számolni olyan kevés   •• Music: [Only admins are allowed to see this link] •• Note: Remélem tetszik   [Only admins are allowed to see this link] ••

Ayelet? Megpróbáltam felidézni a fejemben a nevét, de sajnos nem ismertem őt. Nem akartam, hogy ezt zokon vegye, nem az ő hibája. Hanem az enyém. Valószínűleg, azért, mert nem foglalkoztam semmi és senki mással, csak a saját dolgaimmal és nem állt szándékomban megismerkedni a szükségesnél tovább senkivel sem. Ez zavart. De most hiszem, hogy megváltozhatok. Rá mosolyogtam és megérintettem az arcát egy pillanat erejéig.
– Nagyon szép neved van Ayelet. Büszke lehetsz rá. – azzal elhúztam a kezem tőle, még mielőtt túlságosan elragadtatnám magam és hozzá hasonlóan én is ennyire örülnék. De ezzel semmi baj sincs, mármint nem érzem úgy, hogy az öröm rossz dolog volna.
Nem is nézem őt le azért, mert esetleg elkezd a zene miatt ennyire bezsongani, mint egy tinilány. Annyira aranyos. Egy részem sajnálja, amiért nem volt alkalmam találkozni vele. Amit most persze bepótolhatunk. Mert ha máskor nem, hát most biztosan megismerhetjük a másikat.
– Mit szeretnél? Mit játsszak még neked? Valami lassút vagy ehhez hasonló gyorsabbat? – nem tudom megmondani miért, de a kedvében akartam járni, mosolyt csalni az arcára. Ha már nem lát, ha már ebbe a szörnyű helyzetbe került, legalább ez az egyetlen vigasza legyen. Hogy zenét hallhat. Hogy nem kell érte máshová menni. Hogy itt lehet, békésen, nyugodtan. Mert most nem zavar meg minket senki. Nem fognak engem se le, nem néznek nagyokat a szárnyaim miatt, nem ítélnek el azért, mert erényangyal vagyok és ez megnyugtat. Sajnos, vagy sem.
– Persze biztos van olyasmi, amit én sem tudok eljátszani, de megoldhatjuk valahogyan. Tényleg. – továbbra is mosolygok, amit ő persze nem lát, de akkor is jól esik rá mosolyogni.
Nem hiszem, hogy bármi lenne akkor ha nem így tennék, de azt mondják, hogy a hangunkból kihallatszik ha mosolygunk, ha boldogok vagyunk. Nem zavart, hogy ennyire boldog volt ő is, hogy örült, mert rám is átragadt és erre volt szükségem. Komolyan. Tényleg erre volt szükségem már évek óta. Örülök annak, hogy ő itt van, hogy találkozhattam vele és ez megnyugtat.
– Szívesen kipróbálnék valamit. Tudod kíváncsi vagyok. Nagyon kíváncsivá tettél és… mutatni akarok valamit. Bízol bennem Ayelet? – másoknál bevált, kíváncsi voltam, hogy vajon meg tudom neki mutatni azt amit én látok, vagy sem. Esetleg ennyire le lenne korlátozva az ő képessége vagy sem. Nem féltem attól, hogy bármi bajom eshetne. Ugyan. Nem félek.
– Nem bántani akarlak. Vagy legalábbis nem szándékosan. - mert tényleg nem tudom, hogy mi történne akkor ha megpróbálnám megmutatni neki azt amit én látok. Vajon látni fogja egyáltalán vagy nem?
 

•• Words: Meg se merem számolni olyan kevés   •• Music: [Only admins are allowed to see this link] •• Note: Remélem tetszik   [Only admins are allowed to see this link] ••